"Kalóz Becsület" Kocsma

A lábamat a tengerbe lógatva ücsörögtem a dokkon, arcomat a nap ragyogó fénye felé fordítottam. Élveztem, ahogy cirógatja amúgy porcelánszerűen fehér bőrömet. Bármennyire is próbálkoztam, sosem lettem barnább. Nem is zavart. Mintha mutatta volna a származásomat. Előkelő körökben védték a hölgyeket, amennyire csak tudták, még a tejeskávé szín sem volt megengedett. Erre a gondolatra elmosolyodtam. Már kalóz vagyok, mit sem számít mindez. Mégis, a múltat mindig észben tartom.
Az igazság az volt, hogy szörnyen magányos voltam. Hiányoztak a szüleim, hiába telt el pár év és én egy szót sem hallottam felőlük, még mindig reménykedtem, hogy egyszer viszontlátom őket. Meg persze Sherill társaságára is vágytam, hisz mintha második anyám lett volna. Remélem, a túlvilágon majd találkozhatok vele és elmesélhetem az én, saját kalandjaimat neki, amik még izgalmasabbak lesznek, mint az ő történetei. Nagyot sóhajtottam és megsimogattam Rym fejét, aki erre elégedetten dorombolni kezdett.
- Én egyetlen társam!
Mondtam neki, mire együtt érzően rám pislogott. Valamiért biztos voltam benne, hogy érti, amit mondok, még ha válaszolni nem is tud. Mégis, nagyon vágytam legalább egy röpke csevejre valakivel.
Abban a pillanatban, mintha a sors is úgy akarta volna, egy szórólapot fújt a kezemhez a szél. Felvettem és megnéztem. Egy rumosüveg volt rajta, meg egy félszemű, fekete hajú, vigyorgó férfi, akin látszott, hogy meg sem kottyanna neki annyi alkohol, mint amennyi a kezében van. „Kalóz Becsület” hirdette a felirat, alatta a cím is fel volt tűntetve.
- Na, mit szólsz egy kis rumhoz Rym? Már hiányzik az íze a számból. Hátha összefutunk ott valami érdekes alakkal, aki hajlandó időt szánni ránk.
Nem féltem a részeg alakoktól, a legtöbb a sok pia hatására teljesen harcképtelenné vált, a maradéknál meg úgyis gyorsabban futok. Másik előnyöm, hogy nőként mindig alábecsülnek a pökhendi férfiak, aztán nagyot koppannak, mikor belobban a szakálluk.
Felhúztam hát a csizmáimat és útnak indultam. Rym a vállamról figyelt, megérezte, hogy a szokottnál lelkesebb vagyok. Azonban jókedvem hamar alábbhagyott, mikor már háromnegyed órája keringtem az útvesztőnek tűnő városban. Hiába néztem az utcaneveket, sehol sem találtam a megfelelőt. „Hogy rohadna el az-az építész, aki így alakította ki ezt a helyet!” – Szentségeltem magamban és úgy toporzékoltam, mint egy kisgyerek. Nem mertem megkérdezni senkit, biztos elítéltek volna, hogy egy fiatal lány délben kocsmát keres, ráadásul ilyen nevűt.
Már épp feladni készültem a dolgot, mikor egy korhadt táblán akadt meg a szemem. Alig lehetett elolvasni rajta, mit hirdet. Mégis, volt egy megérzésem, hogy megtaláltam. Odasétáltam hát és hamar kiderült, hogy még mindig működik a hatodik érzékem. Az ajtón teljesen kivehetően ez állt: „Kalóz Becsület”. Ugrottam egyet örömömben és gondolkodás nélkül benyitottam. A dohányfüst erős szaga azonnal megcsapott, de visszatartottam a feltörni kívánkozó köhögést. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet.
Átlagos lecsúszott pofák népesítették be a helyiséget, akik kerek faasztaloknál ültek, röhögtek és ittak. Senkit nem láttam, aki el tudott volna szórakoztatni. „Számíthattam volna erre.” – Mormogtam magamban és már épp kifordultam volna, amikor a pultnál, egyedül ücsörögve észrevettem egy nagyon csinos nőt. Körülbelül annyi idősnek tűnt, mint én. Hosszú, szilvaszínű haját hátracsapta, lazán a pultnak támaszkodott.
„Azt hiszem, megvan az áldozatom”. – Döntöttem el és magabiztos léptekkel felé indultam.