Íme egy aranyos kis szösszenet április elseje alkalmából:
Sosem szerettem a fogadásokat. Bármekkora hülyeségről is van szó, az ember bizonyítani akar, hogy igenis meg tudja csinálni. Jómagam is ebbe a hibába estem. Összeakadtam egy korábbi kalandozásaim során megismert kapitánnyal és a legénységével, akik kedvesen meghívtak egy italra. Sőt, nem is egyre. Tudták jól, mennyire szeretem a rumot és ki is használták rendesen. Mikor már mindenki félrészeg volt, előkerült az elkerülhetetlen téma: hogy ifjú hölgy létemre egy romlott kalóz vagyok. Néha összeakadt a nyelvem, de még így is teljes magabiztossággal állítottam, hogy nemesi származásomtól az élet sosem foszthat meg, mert az a személyiségem része. Bizony-bizony, úri hölgy vagyok, még ha a körülmények miatt nem is úgy viselkedek.
Persze mindenki kiröhögött. Azt állították nem vagyok jó kislány többé és nem tudnám betartani a szigorú szabályokat, még ha akarnám sem. Be akartam bizonyítani, hogy tévednek. Ki is találtak számomra egy feladatot, ami így visszagondolva már az első pillanattól el kellett volna, hogy borzasszon, de hát a sok piától merész voltam, mindent bevállaltam. A szakács ismert egy szigetet North Blue-n, amit úgy ismertek, mint a Tiszta Szüzek- szigete, mivel egy női szerzetesrend székhelyéül szolgált. Oda kellett eltévelyedett lélekként megtérnem és egy hónapot kibírnom anélkül, hogy felforgatnék mindent. Nem tűnt nehéznek. Elvállaltam.
Hamar meg is érkeztünk a célhoz, tekintve, hogy az odáig való eljutásomat a kedves kapitány vállalta. Rögtön megállapítottam, hogy túl nagy a csend és a nyugalom. A tekintélyes méretű épület előtt a park rendezett volt, a sövény pontosan formára nyírva, a virágágyás színei egymáshoz igazítva, a kavicsos úton egyetlen felesleges, vagy a kelleténél szürkébb kő sem volt. „Hová kerültem?” – Kérdeztem magamtól, nem tudván, hogy jobb lett volna, ha a kérdésemre nem kapok választ.
Mikor beléptem az ajtón, minden csillogott-villogott, habár alig volt bútor, és az is egyszerű, díszítetlen. Meghúztam a jelzésül szolgáló csengőt és egy nővér már elém is sietett.
- Üdvözöllek gyermekem a Tiszta Nővérek Házában. Milyen szerencsés szellő sodort ide téged?
Szerencsés szellő? Inkább szerencsétlen kocsmai kaland. Persze ezt nem mondtam ki hangosan.
- Tudja nővér, eddig rossz úton jártam, ezért… öhm… ezért úgy döntöttem megtisztulok lelkileg.
Ez volt a legjobb fedőszöveg, ami tellett tőlem. Nem túl eredeti, de remélhetőleg beválik. A kedves hölgy egy percig sem kételkedett, azonnal betessékelt. Egy kisebb irodába vezetett, ahol egy kupac holmit nyomott a kezembe.
- Gondolom nem sok mindennel van tisztában velünk kapcsolatban.
Nem sértésként gondolta, tényleg segíteni akart.
- Sajnos nem.
Ráztam meg a fejem, mire készségesen felvilágosított.
- A mai világ, a kalózok fénykora, bűnöktől mocskos. Hogy a szép és kedves női lelket megvédjük, létrehoztuk ezt az intézményt. A csalárd, pajzán férfiaktól és a rosszéletű hölgytársainktól itt elzárva élhetjük békésen, lelkiismeret furdalás nélkül életünket. Egy nagy család vagyunk, nincs szükségünk másokra.
Ez olyan rózsaszínül hangzott, hogy majdnem felnevettem. Nehéz volt türtőztetnem magam.
- Ha belép közénk, bizonyos szabályokat viszont be kell tartania. A legfontosabbak röviden: Nincs alkoholfogyasztás, nem létesíthet semmiféle szexuális kapcsolatot más férfiakkal, nőkkel, vagy önmagával, a házirendet be kell tartania, vagyis reggel nyolckor kelni, és ugyanakkor feküdni, illetve nem viselkedhet erőszakosan senkivel szemben sem. Ja és ezt kell hordania.
Bökött az általam szorongatott összehajtogatott ruhákra. Gyanítottam ugyan az lehetett, mint amit ő viselt. Fekete garbó, bő, földig érő szürke szoknya, és egy fekete csipkekendő, ami takarta a haját. Úgy tűnik a háziállat megengedett volt, mert a vállamon ülő Rymre nem szólt semmit.
- Szabad kérdeznem mi szükség az egyenruhára? Hiszen úgyis csak a társnőik látják.
- Így is megmutatjuk, hogy mi a testet semmire sem becsüljük, csak a lelket.
Kíváncsi vagyok hány bombázó lehet köztük. Egy kiéhezett kalózbanda biztos jól elszórakozna itt…
Egy szobába kerültem két másik lánnyal. Egy üveg rumot becsempésztem a ruháim közé és gondosan elrejtettem a matrac alá. Elég kényelmes volt az ágy, egy kis éjjeliszekrényt is kaptam, ahova pakolhattam. Nem volt ott senki, a nővérek a napi sétájukon vettek részt. Gyorsan átöltöztem és lenéztem magamra. Ha ezt most látná, az-az őrült bagázs! Úgy festek, mint egy gyászoló vénasszony. Szomorúan markoltam meg a melleimet, amik s borzalmas öltözékben egyáltalán nem látszottak, ahogy vékony derekam, vagy hosszú lábaim sem. De ez még nem is érdekelt volna. Viszont a hullámos, hosszú, vörös hajam! Azt borzasztóan sajnáltam. Bár végül is. Én magam mondtam. Úgy sem akarok tetszeni itt senkinek.
Rym panaszosan nyávogott. Ő is kényelmetlenül érezte magát, vagy az is lehet, hogy ebben a hacukában fel sem ismert. Megvártam, míg visszaérnek a többiek, addig úgy ahogy voltam ledobtam magamat és szundítottam egyet. Rögtön felriadtam, amikor lábdobogás zaja ütötte meg a fülemet. Az ajtón két korombeli lány lépett be, kedvesen mosolyogtak és jól szemügyre vettek. Már amennyi ettől a „zsáktól” kilátszott belőlem. Pont olyan szűziesek voltak, mint amilyennek látszottak. Betartották az összes értelmetlen marhaságot, amit kikötöttek nekik, életükben nem voltak férfival és nem ittak, csak szülinapjukkor egy pohár bort. Igazán illettem közéjük. Ostobák voltak, de kedvesek, azonnal megkedveltem őket. Rymet rajongásig szerették.
A legmegdöbbentőbb dolog, amit tapasztaltam ottlétem alatt, az a beavatási szertartás volt. Nagyon szentek, meg nagyon visszafogottak, de azért pucéran végigmosnak a földanya vizével mindenki előtt. Igen diszkrét. Ettől még én is zavarba jöttem, hogy-hogy nekik ez tök természetes. Arról nem is beszélve, hogy csodálkozom, hogy nem alakultak még leszbikus közösséggé, nem mintha azzal bármi probléma lenne. Na mindegy, nagyjából minden rendben is ment, egészen az első hétig, amikor is az egyik szobatársam a 21. születésnapját ünnepelte. Megkapta a pohárka borát, de idő közben jól összebarátkoztunk, így bizony előkerült az a rum a matrac alól. Nagyon ellenkezett kezdetben, hogy meghúzza, de én csak bíztattam tovább. Végül elfogyott a fél üveg a két leányzónak köszönhetően. Úgy berúgtak, mint a szamár.
Este nyolc után is hangosan hahotáztak a történeteimen, rácsodálkoztak, hogy kalóz voltam, de az egészet borzasztóan élvezték. Elmagyaráztam nekik, vajon hogy születhettek, mert hogy nem a gólya hozta őket, az is biztos és hogy nem minden férfi akkora tuskó, mint amekkorának itt be vannak állítva. A büntetésünk egész napos kapálás volt a gyümölcsöskertben.
Elterjedt a hírem az egész épületben, igen népszerű lettem. Volt még más is a tarsolyomban. A nővérek rendje szerint a pénz és az élvezetek megvetendő dolog. Hogy bebizonyítsam a lányoknak az ellenkezőjét, előhalásztam a kártyapaklimat az erszényem mélyéről és hatalmasat pókereztünk. Persze elnyertem tőlük mindent, még az alsóneműjüket is, amit utána éjjel a mellkasukra tettem alvás közben, így visszajuttatva nekik. Hamarabb elrepült ez az egy hónap, mint vártam. Mindenesetre mély benyomást akartam tenni a szentecskékben, így az ebédlőben a pódiumra állva mondtam búcsúbeszédet.
- Kedves nővérek! Szépek az elveitek és nagy a családotok. Csodás dolog, hogy számíthattok egymásra és hogy vannak elveitek. De szeretném, ha megjegyeznétek! Vannak ösztöneitek, amiket elfojthattok, de ki nem törölhettek. Élvezzétek az életet, amíg tehetitek és legyenek olyan történeteitek, amiket elmesélhettek a gyerekeiteknek és tátott szájjal fogják majd hallgatni. Persze előbb jussatok el odáig, hogy ne utáljátok annyira a férfiakat, hogy lehessenek gyerekeitek.
Páran rosszallóan néztek, vagy morogtak, de a legtöbben bólogattak és mosolyogtak, szeretettel tekintettek fel rám. Végül az a nővér, aki fogadott anno, és felügyelte a többieket, mellém lépett és kezet fogott velem.
- Sok szerencsét a továbbiakban Linda!
- Neked is.
Válaszoltam, aztán a karjánál fogva magamhoz rántottam és szájon csókoltam. Síri csend szállt a teremre. Pont, ahogy gondoltam. Mikor elengedtem a kedves hölgyet, az bámult rám értetlenül pár pillanatig, aztán ájultan rogyott össze. Kuncogtam egy sort, majd nagy lendülettel kirobogtam a szabadba. Igaza volt az iszákos bagázsnak. Ez nem én vagyok. Talán soha nem is voltam. Mégsem érzem magam tisztátalan haramiának. Kiállok a számomra fontosak mellett, és megbüntetem, aki megérdemli. Hogy a mellett mennyire szeretem a rumot, meg milyen vagyok kártyába az kit érdekel?
Hetekkel később egy levelet hozott a tengerre egy sirály. Ez állt benne:
„ Kedves Linda!
Megvitattuk a dolgot a főnővérrel és mindenki rájött, hogy igazad van. Nem ítélkezhetünk a világ dolgairól, míg nem láttunk az egészből semmit. Páran ezek után elhagyták a Tiszta Nővérek Házát, de mi, akik itt maradtunk, fogadót nyitottunk a fáradt utazók számára. Elég jól megy az üzlet, mindenkinek van annyi pénze, hogy jól bevásárolhassunk ruhákból. Van egy kis kocsmánk is, amit rólad neveztünk el. Itt mindig szívesen látunk, ha erre jársz mindenképp nézz be.
Szeretettel: volt szobatársaid, Lizzy és Caren.”
Ne forgassak fel semmit? Ilyet ne kérjetek!
