Niklas Borgant

Név: Niklas Borgant
Kor: 23
Nem: Férfi
Születésnap: December 12.
Kaszt: Haditengerész
Rang: Sorhajókapitány

Felszerelés: Mindig akad nála cigi, hozzájuk pedig egy régi öngyújtó, amit apjától kapott. Emellett még akad nála egy dísztőr is, amit felettesétől kapott még annak halála előtt, és egy amulett, amelyben édesanyjáról van egy kép.

Kinézet: Fehér félhosszú haja van, barna szeme, és igen karakteres arca. Átlagos magasságú, vékony férfiról van szó a személyében, ám ezzel dacol ereje, amelyet általában nem néznek ki belőle. Emellett igen mozgékony és átlagon felüli reflexei vannak. Ezekhez a természeti adottságokhoz pedig társul még némi harctudás is amit kezdetekben apjától tanult még, majd számára hasznosabbá fejlesztette az évek alatt.

Jellem: Mondhatni a női nem tipikus csodálója, ám a jobbik fajtából. Udvariassággal és kedveskedéssel bánik velük amennyiben a helyzet engedi. Ám ha nincs a közelében nő inkább a lustaság és a nemtörődömség dominál nála. Persze ezek mellett is megteszi amit kell, ám mindig a maga módján intézi a dolgokat, ami sajnos nem mindenkinek nyeri el tetszését.

Egy kicsiny szigeten nőttem fel East Blue egyik csücskében. Kis nyugodt városka foglalta el a sziget felét, míg a többin kisebb falvak és tanyák voltak. A város szélén egy nagy családi házban laktunk édesanyámmal. Apám csak látogatóban nézett olykor-olykor haza, ugyanis sajnos elfoglalt ember volt. A haditengerészetnél dolgozz, de sajnos ennél többet nem tudtam sosem kiszedni belőle, csak történeteket, hogy milyen kalandokban volt része. Persze azokat mindig örömmel hallgattam, ugyanis remek történeteket mesélt, bár akkor még azt hittem jórészükről, hogy hazugság. Ekkor, amikor még kisebb voltam, egyetlen dolgot tanított meg apám, de azt nagyon is az eszembe véste: a nőket tisztelni és védeni kell. Bár nem tudtam miért fektetett rá ekkora hangsúlyt, de kisgyerekként ez nem is annyira érdekelt. Örültem mikor velünk volt, ám amikor nem, akkor is jól elvoltunk édesanyámmal és a környékbeli gyerekekkel is jó barátságban voltunk. Ám mint minden jó, ez is egyszer véget ért...
Egy játékkal és futkosással teli nap után lefeküdtem pihenni, és vártam a következő reggelt. Kaptunk egy levelet apámtól, hogy jönni fog másnap, így izgatottan vártam a holnapot. Ám nem arra ébredtem, mint amire szerettem volna. Sikoltás zavarta meg álmom. Az utca felől jött így félkómásan kinéztem az ablakon, ám először nem hittem a szememnek. Nem akartam neki hinni. Idegenek rohangáltak a város utcáin kardokkal és pisztolyokkal a kezükben, a házak égtek. Az utcát vörösre festette az általam ismert emberek vére. Ekkor lépett be édesanyám hozzám.
- Húzd meg magad Nik! Bújj el itt a szobádban a szekrénybe vagy az ágy alá, nem szeretném, hogy bajod essen! - ordította szinte nekem, majd térdre rogyoott előttem. Csak ekkor vettem észre a blúzán a mellénél a vörös foltot, ami lassan de annál biztosabban terjedt. Szemeim elkerekedtek, de anyám ismét ordítani kezdett. - Csináld már! Biztonságban akarlak tudni! - majd ezután megfogott, és rángatni kezdte a karom. Betuszkolt egy szekrénybe, majd rám vágta az ajtaját és kulcsra zárta azt.
Nem tudtam kijutni onnan, ám ha kijutottam volna sem tudtam volna mit tenni. Ebben biztos voltam. Kicsi voltam még igaz, de nem ostoba. Tudtam mi várt anyámra, és ha nem tudok csendben maradni vagy ha pechem van, rám is. Ám ennek ellenére sem tudtam abbahagyni a sírást.
Odakintről a nyitott ablak miatt behallatszott minden. A lövöldözés zaja elült lassacskán, egyedül a vihogás és a sikoltozás maradt meg a beszivárgó hangok közül.
Nem tudom mennyi idő telhetett el így. Pár perc, vagy akár pár óra, fogalmam sem volt felőle. De a lövöldözés és ordítás ismét előjött dominánsan a hangzavarból, ezt viszont hamar elnyomta léptek monoton dübörgése. Riadtan ott kuksoltam továbbra is a szekrényben és vártam a sorsom. Édesanyám nyitja-e ki vajon az ajtaját, vagy éppen egy haramia, nem tudhattam, csak vártam.
Hamar siető lépteket hallhattam a házból, amelyek felvezettek a kissé nyikorgó lépcsőn, egyenesen a szobámba. Nagyot nyeltem idegességemben, mire a kulcs elfordult a szekrényajtó zárjában és kinyílt. Nem kis meglepetésemre apám láttam magam előtt két idegen férfival.
- De jó, hogy egyben vagy, Nik! Most kapd össze pár apró holmid és gyere velem. - intett apám, majd odafordult a két férfihoz. Ám ennyiben nem hagyhattam a dolgot.
- Anya? Ő hol van? - érdeklődtem, ám ezt is félve tettem. Volt egy megérzésem sajnos...
- Sajnálom, késve értem ide. - kaptam a lehangoló választ, bár láttam apámon, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit ez bántott.
Nem bírtam ki, zokogni kezdtem...
Miután abba sikerült hagynom a sírást összepakoltam pár fontosabb dolgom majd apámmal és a két idegennel mentem. Mint kiderült a beosztottjai voltak, azok közül is elviekben a legjobbak. Nem láttam őket harcolni, így csak arra hagyatkozhattam amit apám mondott. Egy hatalmas hajón laktam innentől. Elviekben a haditengerészet valami különítményének a hajója volt, ennyit tudtam csak róla. Édesapám pár hetente egy-két napra mindig eltűnt, ezt leszámítva viszont ott volt ő is a hajón. Ő nevelt, ő tanított meg sok dolgot számomra. Persze nagy súlypont volt a nők tisztelete, amit tudtam, de mégsem értettem, hogy miért olyan fontos ez neki. Persze emellett némi harcművészetet is tanított nekem, aminek már sokkalta inkább láttam hasznát.
Így teltek-múltak az évek, betöltöttem a tízennyolcat, amivel nagykorú is lettem már. El kellett döntenem, hogy mit akarok kezdeni az életemmel... Legalábbis apám úgy gondolta, hogy ideje ennek. Ám én már évek óta tudtam, hogy mi akarok lenni: haditengerész. Meg akarom akadályozni, hogy olyanok történjenek, mint a szülővárosomban. Meg akartam védeni mindenkit, akit tudtam. Persze apám nem állta utam ebben, sőt még támogatta is.
Az erőnléti vizsgán alkalmasnak találtak, így hát az álmom valóra vált, a törvény őrei közé tartoztam immár. Habár egyszerű matrózként nem sokat tehettem még, tudtam hogyan változtathatok ezen. Pár hónap alatt sikerült tisztté előlépnem. Még édesapám is meglepte a gyors haladásom. A sikeres vizsga után egy levelet kaptam tőle, amiben gratulált, ám ez nem volt minden. Volt mellette egy amulett is, benne édesanyám képével. Nem értettem miért küldte ezt nekem, ám ezután nem hallottam felőle semmit, soha. Érdeklődtem feletteseimnél, hogy mit tudnak róla, ám ők mindig kikerülték a kérdést. Így szakadt meg kapcsolatom apámmal...
Persze ez nem jelentette azt, hogy az ő keresésére indulhatok. Nem adatott meg nekem az a luxus. A kalózok korát éljük, sokaknak kellett segítség a haramiák ellen, nehogy arra a sorsra jussanak, mint szülővárosom, ismerőseim és édesanyám. Sok bevetésen kellett részt vennem, sokakat sikerült megmentenünk ezeknek hála, ám sajna volt olyan, amikor nem sikerült mindenkit. Ez mindig csak elszántabbá tett, hogy segíthessek az embereken.
Ez öt éven keresztül tartott. Már kezdtem belefáradni ebbe a sok kalóztámadásba, amely történt, legyen szó hajókat gyújtogató vagy éppen szigeteket fosztogatókról. Haladtam a ranglétrán, már parancsnok helyettes voltam, ám még mindig erőtlennek éreztem magam. Sőt, mintha a szabályok csak megkötnék folyamat a kezem. A sok papírmunka, befolyásos emberek védelmének szervezése és kísérgetése, meg ilyen értelmetlen munkák is a nyakamba szakadtak ahelyett, hogy az ártatlanokat védhetném. Egészen egy bizonyos napig...
A bázist a tenger akkor egyik legveszedelmesebb bandája támadta meg, mert sikerült elfognunk az egyik magasabb rangú emberük. Öt hajóval jöttek a nem túl nagy létszámot számláló haditengerészeti bázist támadni, bár a létszámot pótoltuk erővel és rangokkal. A parancsnok valami megbeszélést tartott éppen, ami miatt az összes nagyobb hatalmú haditengerész itt volt.
Véres csata volt, sokakat vesztettünk el sajnos ez az ütközet alatt. A diadal ilyen körülmények között nem volt az igazi. Gyász volt csak mindenhol. A parancsnokom is meghalt, aki rám hagyta díszkését. Az öreg jó ember volt, mindig kiállt beosztottjaiért és az emberekért, akinek védelméért felelősséget vállat. Kár volt érte... De nem csak ő veszett oda. A megbeszélés szinte minden tagja meghalt, vagy legalább súlyosabban megsérült, a rabok egy része pedig a káoszban sikeresen megszökött.
Persze én sem úsztam meg épen, a karom és két bordám eltört. Ám a kórházban sem volt teljes nyugtom...
Den den mushin kerestek, amit a nővér készségesen odahozott hozzám.
- Igen? - szóltam a kagylóba.
- Niklas Borgant? Itt Luke Kerly altengernagy. Gratulálni szeretnék. - hallottam a monoton hangot.
- Tényleg, Uram? Megmondaná, hogy mégis mihez? - csattantam fel. Abszurdum ezek után gratulálni bármihez is.
- Ahhoz, hogy kivállóan teljesít eme nehéz időkben és segített megóvni a bázisunkat. Sajnos sok kiváló emberünk elesett az ütközet alatt, ám ez másnak ad lehetőséget így. Úgy döntöttünk, hogy kinevezzük Sorhajókapitánynak.
- Ugye most csak sz*pat?! A bázison tartózkodó emberek jó része odaveszett, a környék jó eséllyel ezért káoszban lesz, és az a legnagyobb bajuk most, hogy a rangokat pótolják?! - emeltem fel a hangom, és ekkor semmi tiszteletet nem adtam felettesemnek.
- Arra nem gondolt, hogy így pont jobban rendet tudna tartani? Nagyobb hatalommal? És ez nem sz*patás, hanem a döntésünk, Mr Borgant. Ne feleseljen! - kaptam a választ élesebb hangon.
És amit mondott abban volt valami. Talán most már tényleg többet tehetek a tengerért... sőt, a világért, mint eddig.
- Értettem, és köszönöm, Uram.