William Lancaster

Név: William Lancaster
Kaszt: Fejvadász
Rang: Orvos
Kor: 20
Születési dátum: Január 13.
Felszerelés: Orvosi kellékek - harcban leginkább szikéket használ
Képesség: Anatómiai ismeretek, gyógyszerkeverés

Kinézet: Átlagos magassággal és testalkattal megáldott férfi. Félhosszú, fekete haja gyakran sötétkék szemeibe lóg, amelyekből nem olvasható ki semmi, csak a fájdalom.

Jellem: Mások számára végtelenül szánalmas embernek tűnthet. Nem mosolyog és nem beszél sokat, olyan, mintha a saját kis Világában élne, mintha már csak egy cérnaszál kötné a valósághoz. Hangja monoton, semmiféle érzelmet nem közvetít - az összkép egy olyan embert alkot, kihez mások nem szívesen közelítenek. Igazság szerint William már megszokta a magányt, szinte lételemévé vált, s még hálás is a többi embernek, hogy nem próbálják meg rákényszeríteni arra, hogy szociális életet éljen. Mindezek ellenére előfordul, hogy megesik a szíve a hozzá hasonlókon, és megadja azt a lökést nekik, ami szükséges ahhoz, hogy ismét boldog életet élhessenek.

- Will! Kisfiam! William! - szólongatta zokogva Mary Lancaster a fiát, ám az már nem figyelt az édesanyjára. Bezárta maga mögött az ajtót, és a beteghez lépett. Mindig ez történt, mikor a fiúnak orvosként kellett cselekednie - ilyenkor a külvilág megszűnt létezni számára, csak Ő volt és a beteg. Sosem vitt bele érzelmeket a hivatásába, úgy gondolta, az a gyengeség és a tapasztalatlanság jele, Ő pedig profi volt. Gondolataiba merülve felsorolta a tüneteket, majd azokat betegségekhez párosította; felidézte magában a szakirodalmat, és addig keresgélt elméjének legmélyebb zugaiban, míg meg nem találta azt a nyavalyát, ami a leginkább illett a tünetekhez. Végül racionálisan döntött; precíz volt és gyors. Hidegen hagyta, hogy ki fekszik a műtőasztalon, sohasem érdekelte, kinek az életét tartja a kezében. Titkon még imponált is neki a tudat, hogy ebben a teremben istent játszhat, élet és halál ura lehet. Erősnek érezte magát... legyőzhetetlennek.

- Milyen gyorsan telik az idő. Már egy év telt el azóta, hogy megöltelek. - sóhajtott fel halkan William, miközben mélykék szemeivel egy földből kiálló gránittáblát nézett. A táblára egy név volt írva és két évszám. Egy sírkő volt, mely Willliam apjának, John Lancaster-nek a nyughelyét jelölte. A férfi fiatalon halt meg, mindössze negyvenöt esztendős volt, mikor tragikusan, egy orvosi hibának köszönhetően lezárult élete. Az eset rutinműtétnek indult, ám temetés lett belőle. Ez volt az egyetlen olyan eset, mikor William Lancaster hibázott. Talán a sors iróniája, talán a végzet - bármi is volt, ezek után édesanyja többé nem szólt a fiához. „A mai napon a férjemmel együtt a fiam is meghalt.” - jelentette ki kegyetlenül, szavai láthatatlan pengékként hasítottak Will elevenébe. Még aznap elhagyta a családi fészket, és a falu szélére, egy rozoga, kétszobás házba költözött. Legszívesebben azonnal maga mögött hagyta volna a szigetet, és Világot látni indult volna, ám Ő volt az egyetlen orvos a szigeten, s bár ezután nem szívesen keresték fel Őt a helyiek, még így is sok munkája volt. „Tarts ki! Csak addig, míg elég pénzt nem szerzel ahhoz, hogy újrakezdhesd valahol máshol.” - mindig ezzel bíztatta magát, e szavakkal öntött lelket újra és újra magába, többé - kevésbé sikerrel.
Térdre rogyott. Szemei csillogtak a könnyeitől, miközben kezeit ökölbe szorítva kísérelte meg visszanyerni önkontrollját. Sosem tartotta magát érzelgős fajtának, de John elvesztése nagy törés volt számára - olyan esemény, amit nemhogy nem látott előre, még csak nem is sejtett, álmodni se mert róla. Épp' ezért fel se tudott rá készülni.
- Miért nem tudtad Őt is megmenteni?! Miért hagytad meghalni?! - vonta felelősségre egy rég nem hallott hang. Will szinte megdermedt a meglepettségtől; nem számított arra, hogy össze fog találkozni az anyjával. igazából Johnn halála óta nem is kereste Mary-t, túlságosan szégyellte magát ahhoz, hogy az anyja szemei elé kerüljön, s mára már egészen hozzászokott a helyzethez. Elfelejtette, milyen az, mikor szeretik az embert, már nem is vágyott az anyja törődésére. Nem akarta Mary siránkozását hallgatni, felegyenesedett, és szó nélkül elindult.
- William... kérlek, maradj velem. - suttogta a nő halkan, ám a fiú, mintha meg se hallotta volna édesanyja szavait, elhagyta a temetőt és hazaindult. Az anyja nem értette, hogyan válhatott ilyenné szeretett fia. Hiszen mindent megadtak neki, talán még el is kényeztették. A legjobb tanítókat fogadták mellé, mikor elég idős lett, majd az alapműveltség megszerzését követően John kezdte el oktatni William-et az orvostudomány legkülönfélébbb praktikáira. Tizennyolc éves korára a fiú - az apa elmondása szerint - túlszárnyalta még Őt is, mégis Mary-t valami rossz érzés fogta el valahányszor munka közben látta Will-t. Mikor orvosként volt jelen William, olyankor teljesen elhagyta önmagát, mintha a szívét maga hátra hagyta volna. Sokkal inkább gép volt, mintsem ember, érző lény. Csakhogy megmentette még a legkritikusabb állapotban lévő betegeket is, ezért jobbnak látta nem szóvá tenni. Ezzel rontott el mindent. Ha nem engedi, hogy orvos legyen, akkor még most is boldog családként élhetnének.

Will, miután belépett a kicsiny házba, hangosan felsóhajtott. Kis híján már megint elárulta édesanyjának a titkot, melyet lassan másfél éve tudott. Örök hallgatást fogadott, de időről időre úgy érezte, minden rendbe jönne, ha nem őrizné tovább a titkot. Akkor talán ismét a bizalmukba fogadnák a falusiak, talán nem kéne elhagynia a szigetet, ami eddig a Világot jelentette számára. Jéghideg vizet töltött egy pohárba, leült az egyik székre, majd az ajkaihoz emelte az italát és belekortyolt a frissítőbe. A hideg folyadék lehetővé tette számára, hogy ismételten hidegfejjel, higgadtan gondolkozhasson: már nincs visszaút, nem táncolhat vissza; most, hogy lassan véghez viszi mindazt, amiért lassan egy éve harcol, semmiképpen sem. Ugyan azt még nem tudja, hova fog ezután menni, az elmúlt hónapokban elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy egy ideig akár munka nélkül is kihúzhassa, úgy két - három hónapig biztosan. Először a Grand Line-t tűzte ki célul, de aztán rájött, még nem elég erős ahhoz, hogy egyedül átvészelje az ott uralkodó zord viszonyokat. Eldöntötte: előbb erőt gyűjt, csak aztán hódítja meg a tengert azon részét, ami minden hódító álmainak tárgya…
- Ideje továbbállni. - motyogta alig hallhatóan, miközben kiürítette a pohár tartalmát. Körbenézett. A szoba teljesen üres volt, csak egy táska volt az ágyon és néhány papír az asztalon. William a plakátokra pillantott, melyek tetejéről egy ismerős arc pillantott vissza rá, alatta minimális szöveggel: John Lancaster - Dead or Alive.